KEMENESHÁT – MARCAL MEDENCE

(2018. május 10-13.)


2018. május 10.: Sárvár - Sitke - Gérce

A korábbi szakaszt, még az előző év nyarán, kőszegi nyaraltatásunk alkalmával, Sárváron fejeztük be, most innen folytatjuk. Terveink szerint Sárvártól Sümegig.

Május 10-én intézményi kis buszunkkal dél tájban meg is érkeztünk a Sárvári-tavakhoz. Létszámunk szokásos: hat és elrettenthetetlen kék túrás fiatal, Rostás Ági néni és Virt Pista bácsi. Az első nap délutánja könnyűnek ígérkezett, hiszen mindösszesen 13 km várt ránk gércei szálláshelyünkig. A második és harmadik nap a maga, napi 30-32 kilométerével már "emberesebbnek ígérkezik".

Hogy szavamat ne felejtsem, megérkeztünk a Sárvári-tavakhoz. Tudni kell, hogy a térkép szerint Sárváron van egy Csónakázó-tó és egy Horgász-tó. (Azt csak a helyszínen tudtam meg, hogy ez utóbbit a helybeliek Bánya-tónak nevezik, számomra csakis az egyszerűség kedvéért.)

Mi lepakoltunk az egyik mellett, csak azt nem tudtuk, hogy melyik mellett. Az Országos Kéktúra jelzése a Csónakázó-tótól indul. A mi tavunknál két dolgot nem láttunk: csónakot és kék jelzést, így Pista bácsi pihenőt javasolt (még el sem indultunk...) és elindult felfedező, útkereső útjára. Tótól tóig vándorolt, egyik tavat a másik után kerülte meg, mire talált egy kék jelzést, de többet nem. Merre tovább? Térkép, iránytű. Fél kilométerrel odébb máris rálelt a következő jelzésre. Remek! Már csak az a kérdés, hogy a kis kézi adóvevőnkkel közölhető-e a jó hír és a követendő út a majd egy órája "pihenő"- várakozó csapatnak. A készülék recsegve-ropogva, hangfoszlányokat közvetített, - elvégre kikerültünk a hatótávolságból. Maradt a mobiltelefon által biztosított rádiólokációs rávezetés a találkozás örömének reményében. (Még jó, hogy e sorok írója katonaidejét a légvédelemnél töltötte, így volt tapasztalata a rádiólokációs rávezetésben. Igaz, hogy nem vadászgépeket kellett most irányítania, hanem turistatársait, miszerint: 200 méter a tó partján, ott egy horgász (ne kérdezzétek meg tőle, hogy volt-e kapás, mert ettől ideges lesz), tőle balra fel az ösvényen, 300 méter előre, ahol egy család kapál a veteményesben, ott menjetek ki az aszfaltos útra. Azon egyenesen tovább, majd jobbra a parkon át megtaláljuk egymást.)

Alig másfél órával érkezésünk után már el is indulhattunk. Átkelés a Rába-hídon, a terep könnyű, szintemelkedés alig, - elvégre Kemenesháton vagyunk. Mondhatni séta, csakis nehéz hátizsákjainkat igazgatjuk. Sitkéhez közeledve, gyanakodva nézzük az eget. Átvágunk egy mezőn, a távolban villámok fénye világítja a fekete felhőket. Villanás - morajlás; számolom a másodperceket, a zivatar távolságát. Három kilométer, két kilométer, ez bizony közeledik!

Mindeközben elérjük a csodálatosan felújított sitkei kápolnát, - fejünk felett sűrű fekete felhők. Éppen elmondanám szokásos expozémat Balázs Fecó könnyűzenész három évtizede, évente a kápolna felújításáért tartott koncertjeiről (éppen nem villámlott már vagy egy perce), amikor egyik túratársam az eget kémlelve rosszallóan csak annyit kérdezett: Pista bá', ezt biztos, hogy itt és most kell elmondani? Szavainak egy nagy villanás majd dörgés adott nyomatékot. (Az epicentrum másfél kilométerre lehetett, a falubeli házakat látva menekülőre fogtuk a figurát.) Pár száz méter a faluig, pár perc az ég leszakadásáig. Alig száz méter után, egy erdőszegletet megkerülve pár méterre egy nem várt kastély került elénk, teraszos esőbeállóval, mint a mesében, amit azonnal elfoglaltunk. Ekkor szakadt le az ég, de az nagyon!

A bejárat is nyitva volt. Hátizsákosan, csapzottan elindultam a házigazda felkutatására. Könnyen megtaláltam a recepciónál azt a kedves hölgyet, aki köszönésemet megelőzve azzal fogadott, hogy ne álljunk ott az eresz alatt, jöjjünk be, a nagyteremben kényelmesen elférünk. Ezt követően hagyott időt a köszönésre. Üdítőzés, kávézás közben az sem okozott gondot, hogy elővettük szendvicseinket a kastély nagytermében, annak faragott tölgyfa bútorai között. Mindeközben kint sűrűn dörgött - csattogott - villámlott. Egy órás, szárazon megúszott kényszerpihenő után mehettünk tovább. Búcsúzáskor megtudhattam, hogy vendéglátónk nem a recepciós, hanem K. Fné ügyvezető igazgató asszony volt, aki a sitkei Kastélyfogadóban nyújtott nekünk menedéket. Ezúton is köszönjük emberségét, segítségét! Mindig jó szívvel gondolunk rá!

Innen Gérce alig 2-3 km, hamar megtaláljuk a Fő úton található szállásunkat. Kalandoktól sem mentes napunk után jól esett a bőséges és nagyon finom babgulyás, amit a szálláshelyhez tartozó fogadóban fogyaszthattunk el.

2018. május 11.: Gérce - Hosszúpereszteg - Szajki-tavak

A második napon harminckét kilométer vár ránk. Hosszú, több kilométeres, egyenes erdővágásokon keresztül indulunk. A tegnapi vihar szerencsére továbbállt, az esőtől felfrissült erdő üde zölden köszöntött minket, az erdei madarak hangos, madárcsicsergéses koncerttel üdvözölték erdőjáró csapatunkat. Igazából mindig a második napon érezzük, hogy baráti (sok kalandot átélt csapatunk) kiszabadult Budapestről, a hétköznapok mókuskerekéből. A gyakran előforduló extrém helyzetek ellenére nincs veszekedés, civakodás, hangos szó, van nevetés, egymás megsegítése. Jó volt az erdő csendjében együtt bandukolni.

Hosszas, egyenes erdővágáson érkezünk meg a Hidegkúti-vadászházhoz. Május 11-ét írunk, e sorok írója június elején tölti hatvanadik évét. A hosszú, egyenes erdővágáson bandukolva persze eszemben sem volt a hat évtizedes születésnapi forduló. Akkor sem fogtam gyanút, amikor a Hidegkúti-vadászház pecsételő helyén nem Rostás Ági néni pecsételte Kéktúrás füzetét, hanem igazoló füzetével velem küldte tanítványát bélyegezni. Mi ezt elvégeztük és mire visszaértünk a pihenő asztalhoz, az erdő közepén meg volt terítve az erdei asztal hat szelet tortával, hat szál, égő gyertyával. Hat évtizedet szimbolizálva.

Persze, hogy megkérdeztem: ez mi?

Rostás Ági néni és Sz. Zsani elmondta, hogy a születésnapomon, mint kéktúrások nem tudnak kéktúrán köszönteni, ezért ezt a májusi kéktúrán, most teszik. Zsani elkezdte, ott az erdő közepén egyik kedvenc költőmtől, egyik kedvenc versemet felolvasni:

"Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,

kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani (...)

szelíden - ti vagytok a jóság -, meghitten - ti vagytok a csönd-,(...)

ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s tanácstalannak tanácsot ad,

s bíztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,

üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,

ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett-

köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek."

Szilágyi Domokos: Hegyek, fák füvek (részlet)

Köszönöm Nektek!

Így mentünk tovább Káldon, Hosszúperesztegen keresztül. Elől haladva meghatódásomat nem volt nehéz lepleznem.

Ebben a tényleg, utóbb említett hosszú faluban (Hosszúperesztegen) szerettük volna ivóvíz és élelmiszerkészletünket frissíteni. Egy nyomós kutat még csak találtunk, de boltot nem, pontosabban boltot is találtunk, csak öt éve bezárták. A falu túlsó végére érve, még vagy hat kilométerre a Szajki-tavak melletti szálláshelyünktől, élelmiszerbolt-hiányos állapotunkban rogytunk le az aszfalt szélén. Közel harminc kilométer után hátiszákjainktól gyorsan megszabadultunk. Oltottuk szomjunkat, majd étel után kezdtünk kutatni zsákjainkban, amikor újabb csoda történt!

Volt, akinek kenyere volt egy darab trappista sajttal, volt, akinek egy-két doboz konzerv, vagy egy paprika. A legszebb az volt, hogy ott, az aszfaltos út szélén minden szó nélkül került a KÖZÖSBE!

Falatozás közben azon derültünk, hogy miként vonszoljuk el majd magunkat a Szajki-tavakig, szálláshelyünkre. "Lehet, hogy sehogy" mosollyal málháztunk, vettük fel hátizsákjainkat és indultunk neki a távnak. Talán egy kilométert mehettünk az aszfaltúton, amikor egy szembe jövő autó lassított, majd megállt. Megtudtuk, hogy értünk jött. Szállásadó gazdánk több fordulóval fuvarozott minket szállásunkra. Útközben kinyittatta a már bezárt szajki vegyesboltot azért, hogy élelmiszerkészletünket feltölthessük. Útközben megtudta azt is, hogy a harmincvalahány kilométerért estére jégkrémet ígértünk a fiataloknak; természetesen kinyittatta a már bezárt jégkrémest!

Szállásunk felé, jégkrémmel a kezünkben énekelve menetelve daloltuk a szokásos és aktualizált nótánkat:

Aki nem lép egyszerre / nem kap jégkrém' estére

Pedig a jégkrém nagyon jó / Kéktúrásnak az való!

Szállásunk teraszán vacsora közben elhangzott a kérdés: holnap mennyit megyünk Sümegig? A válasz: Meddig, hát Sümegig! Újabb felvetés: Nem meddig, hanem mennyit. Újabb válasz: Ja, hogy mennyit? Mint ma, harminckettőt, de ha nem tévedünk el csak huszonnyolcat.

A tekinteteket most nem tudom szavakba önteni, talán jobb is.


2018. május 12.: Szajki-tavak - Sümeg

Reggel belevágtunk abba a napba, ami közel harminc kilométeren át falut nem érint, út közben még csak vízvételi lehetőség sincs. Egy óra hosszan csak reggeliztünk, majd vizes flaskáinkat feltöltve nekiindultunk a Sümegig vezető útnak. Már órák óta mentünk, amikor magunk mögé utasítottuk a Bögötei-erdőt, majd a Káváskúti-erdőben belebonyolódtunk a kéktúra úthálózatába. Először is megszűntek a jelzések. Jött az iránytűzés, találtunk is egy ösvényt, irány szerint jó. Igaz, hogy nincs jelzés, van viszont utunkat álló vadkerítés. Nem baj fiatalok, itt várjatok meg, Pista bá' megnézi, miként kerülhetjük meg.

Mehettem is a kerítés mellett vagy kétszáz métert, amikor olyan csalános - csipkebokros dzsumbuj állta utamat, amin ember át nem megy. Lelkemből fakadó belső GPS-em azt mondta: újratervezés! Vissza a várakozókhoz és jobb híján egy kicsit lebontottuk a vadkerítést, visszaépítés után iránytű szerint továbbhaladva elértük a másik kerítést, újabb bontás-visszaépítés, majd vagy húsz méter után meglátjuk a régóta hiányolt kék jelzést. Ezzel a kérdéssel másfél-két órát vesztettünk. Hab a tortán, hogy az ötvösi pecsételő helyig el kellett hagyni a kék jelzést, nem kis kitérőt kellett tenni.

Fáradságunk miatt kényszerpihenőt tartottunk, hiszen még előttünk lenne 12 km. Alkonyodott. Fejlámpáink vannak, de van-e ételme erőltetni. Térképböngészés. Itt egy vasútvonal, hallom is egy vonat robogását, tehát ez a vasút nem lezárt szárnyvonal. Térkép szerint aszfaltúton kb. négy kilométer a dabronci vasútállomás. Kérdés az, hogy mikor megy vonat Sümegre. Elveimet félretéve megkértem Sz. Pistit, nézze meg az okostelefonján az Elvira menetrendet, - ott az erdő közepén. Kedvezőek az elektronikus információk: négy kilométeres sétával elérünk egy Sümegre menő vonatot Dabroncon. Megszületett a közös döntés, miszerint ősszel innen folytatjuk, most pedig indulunk Dabroncra a vonathoz. A kalauz néni csak mosolyogva legyintett két megállós távolságra vonatkozó jegyvásárlási igényünkre, méltányolta szemmel látható elgyötörtségünket.

Öreg este volt, amikor Sümegen leszállva elkezdtük szállásunk felkutatását. Egy-egy helybelit látva érdeklődtünk, de a megkérdezettek nem is hallották a Hóvirág utca nevét. Újabb rádiólokációs rávezetés mobilon; szállásadónk navigált. Utcáról utcára tekeregtünk, amikor jött az "örömhír": most látnak egy magas hegyet, a vár melletti csúcsot, annak a tetejéig kell jönni. Az újabb hegymászás lehetősége és szükségessége okozta örömünk leírhatatlan...

Megérkeztünk.

 

2018. május 13.: Sümeg

Már este jeleztem szállásadó gazdasszonyunknak, hogy korábbi körülményeinkre tekintettel magunkra nézve nem tekintenénk kötelezőnek a szállás 10 óráig történő elhagyását. Kifejeztem azt a vágyunkat, hogy tízig aludhassunk, majd csomagolunk és megyünk. A kérést teljes megértés fogadta.

Ennek ellenére másnap reggel nyolckor már mindenki csomagolt, kilencre megérkezett értünk az intézményi busz.

Úri dolgunk volt, hiszen a vár alatti parkolóig busz vitt minket. A dízelmotor dohogását csak túratársaim, izomlázból fakadó, csendes jajveszékelése nyomta el. Ezt követően jött el a várva-várt életérzés, a meredek várhegy megmászása. Már csak kínunkban nevetve néztük egymás járását, no meg a csípők ringását: Csaba bácsi buszsofőrünk csak azt sajnálta, hogy csak fényképezett minket, nem videózott.

Fiataljainkat nem vigasztalta az a felvetésem, hogy mi csak sétálunk (fölfelé), nem tologatunk ostromló ágyúkat, vállunkat nem húzza negyven kilós muskéta és még csak forró szurkot sem locsolnak ránk odafentről. Ez senkit sem vigasztalt.

A vár, legutóbbi látogatásom óta megújult. A kiállítótermek élményszerűek, a közölt információk befogadhatók.

Legszebb vári élményünk a várkápolna volt. Kemenesháton teljesített közel 75 kilométeres, élményekben és megpróbáltatásokban gazdag napjaink után, fizikai fájdalmainkat gyógyítgatva léptünk a kápolnába.

A gótikus épületjegyek látványa, a falak hűvössége, a képek és szobrok szakralitásának méltósága, a halk egyházi zene különös érzéssel töltött el mindannyiunkat. Csak álltunk, álltunk hosszasan a kápolnában, szemünk és lelkünk fürdött a csendes áhítatban.

Kifele indultunk, amikor valamelyik mögöttem lépegető túratárs fiatalunk, halkan odasúgta a mellette levőnek: már csak ezért is megérte az egész!

Köszönöm ezt a kimondott gondolatot is, köszönöm kitartásotokat, figyelmességeteket, meg mindent!

Köszönöm Rostás Ági néninek hősies kitartását, együttműködését, türelmét, mert mint tudjuk: "Egyedül nem megy!".

Rostás Ági néni és Pista bácsi

-KÉSZÜLÜNK A KÖVETKEZŐ KALANDRA!-